Névadónk
Névadónk Damjanich János (Temesőr /Staza/, 1804. dec. 8. - Arad, 1849. okt. 6.) honvédtábornok, az aradi vértanúk egyike.Szerb nemzetiségű, vagyontalan családból származott, apja katonatiszt volt a császári-királyi seregben. Ő is katonapályára állt, a temesvári katonaiskolában végzett. 1848 áprilisától a 61. gyalogezredben szolgált főszázadosi rangban.
1848 áprilisában szóváltásba keveredett Haynau altábornaggyal, aki a magyarokat és Kossuthot szidalmazta, ezért Olaszországba vezényelték, de visszakérette magát Magyarországra.A honvédsereg szervezésekor, 1848 júliusától már őrnagyi rangban vett részt a híres fehértollas szegedi 3. honvédzászlóalj felállításában és kiképzésében.Kiváló parancsnok volt, katonái rajongva szerették, zászlóalja a fehértollasok a szabadságharc egyik leghősiesebb egysége volt.
Kiemelkedő tulajdonságainak köszönhetően Damjanich gyorsan haladt a katonai ranglétrán. Októberben alezredessé, novemberben ezredessé nevezték ki. Decemberben kapta meg a tábornoki rangot, ekkor a bánsági hadseregben szolgált. 1849 márciusától a 3. hadtest parancsnoka lett. A tavaszi hadjárat több jelentős ütközete fűződik a nevéhez. A szolnoki ütközet megnyeréséért 2. osztályú katonai érdemrenddel tüntették ki.
Győzelmet aratott még Hatvannál, Tápióbicskénél, Isaszegnél, Vácnál, Nagysallónál is.
Április 28-án ideiglenes hadügyminiszterré is kinevezték, azonban még aznap eltört a lába, emiatt szolgálatképtelenné vált.
Július 10-től az aradi vár parancsnoka lett, augusztus 17-én a cári csapatok előtt tette le a fegyvert. Kötél általi halálra ítélték, és az aradi vértanúk egyikeként 1849. október 6-án kivégezték.
Utolsó előttiként került rá sor a kötél általi halálra szánt kilenc vértanú közt, legendássá vált végső szavai:
"Azt gondoltam én leszek az utolsó, mert a csatában mindig az első voltam. Szegény Emíliám! Éljen a haza!"
Dombormű az aradi Szabadság-szobor talapzatán.